Könyvhét, 2022/4. szám

Nyáry Krisztiánt és az Így szerettek ők sorozatot nem kell bemutatni az olvasóknak. Most, ahogy ő szokta „kérdezni” a régmúltat, én faggattam őt a sorozat harmadik kötete megjelenésének apropóján: valóságról, fantáziáról, Tersánszky-Józsi Jenőről, és Petőfi titkolt humorérzékéről is szó esett.

­– A bevezetőben az olvasható, hogy egy 10 évvel ezelőtt posztolt fotóból született az Így szerettek ők gondolata. Ennyire egyszerű a történet?

– Egészen pontosan 2012 januárjában járunk, és én egyáltalán nem terveztem könyvet írni. Csupán kitettem a Radnóti házaspárról egy régi, fekete-fehér képet a profilomra, és írtam hozzá egy sort. A kép amúgy ennyi: egy fiatal pár áll a sípályán a hóban, és mosolyogva néznek a kamerába – ez akár egy mai fotó is lehetne – de közben tudjuk, hogy kik ők és mi történt velük, ismerjük a későbbi sorsukat. Másnap aztán kitettem a Kosztolányi házaspárról is egy felvételt, ahhoz talán már három mondatot is írtam, és így tovább. Idővel ezekből a pár mondatokból történetek lettek, és kiderült, hogy vannak, akik erre kíváncsiak, mert egyszer csak már nem csupán a barátaim követtek, hanem több ezer érdeklődő. Meg is találtak az ötlettel, hogy szülessen ebből könyv, mármint, hogy meséljek még az írók magánéletéről, de nem láttam értelmét, hiszen amit megkaphat az ember ingyen, azért nem ad pénzt. Végül addig-addig rágták a fülemet a kiadók, hogy azt mondtam vágjunk bele, végül is nem az én pénzemet kockáztatjuk, hanem az övéket.

– Mikor érezte először, hogy a versek, regények mögött az embert is szeretné látni?

– Tulajdonképpen egészen kiskoromtól kezdve izgatott ez, mindig is jobban lekötöttek a valódi életrajzi könyvek, mint a fikciósak, mindig érdekelt, hogy kiről van elnevezve egy utca, vagy éppen miképpen éltek ismert történelmi szereplők. Talán nem is tudok visszaemlékezni olyan időre, amikor ne foglalkoztatott volna ez az egész.

– Van valamiféle rendező elv, ami alapján válogatja a könyvébe bekerülő történeteket?

– Mindig olyan szerzőkkel foglalkoztam, akik számomra fontosak, vagy legalábbis kíváncsi vagyok rájuk. Aztán amikor már az első könyvön dolgoztam, szükség volt a tudatos szerkesztésre, hiszen lényeges, hogy azok kerüljenek a gyűjteménybe, akiknek mondjuk egy irodalomból érettségizett magyar ember számára mond valamit a nevük. Persze végül mindhárom kötetbe csempésztem egy-két olyan figurát is, akit én nagyon kedvelek, de ma már talán kevésbé forgatják őket – ilyen szerintem Tersánszky Józsi Jenő például. De nyilván, ahhoz, hogy minél több embert megszólíthasson a könyv, nem lehetett kihagyni József Attila vagy éppen Kosztolányi Dezső sztoriját sem.

– Ezek nem feltétlenül vidám elbeszélések. Van esetleg mégis kedvenc históriája a könyvből?

– Talán azok a kedvenceim, amikor az adott szerzőnek az életrajzi története, meg a kép, amit róla ápolunk, eltér. Például Petőfiről van egy ideánk, ami kicsit olyan, mint maguk a szobrai, egyik keze a kardján pihen, másikkal az égbe mutat. És ez tulajdonképpen azért van, mert ő azt akarta, hogy így lássuk – és sikerrel is járt, száznyolcvan éve ugyanúgy gondolkodunk Petőfiről, miközben ő nem feltétlenül ilyen volt, hanem mondjuk egy kifejezetten jó humorú fiatalember. Máskor meg éppen az a különleges, amikor nagyon hasonlít az életmű, meg az életrajz, pont úgy, mint Krúdy Gyula esetében, akinél ha belenézünk a legprivátabb leveleibe, pontosan olyan, mintha egy Krúdy-regényt olvasnánk. Annyira önazonos volt ugyanis az általa megteremtett szereplőkkel, hogy tulajdonképpen Szindbádként írta a szerelmes leveleit is.

– Mennyi utánajárás rálelni ilyesmi kincsekre?

– Alapvetően könyvtárakban dolgozom, lekopogom, szerencsés vagyok, mert jó érzékem van hozzá, hogy gyorsan megtaláljam a forrásokat, amikre szükségem van: tudom, hogy hol kell keresgélni. De ezek a történetek, amiket leírok, az irodalomtudomány számára egyáltalán nem ismeretlenek, csak az irodalmat kedvelő széles közönség számára meglepetések, mert az iskolában nem ilyen életrajzokról olvasunk. Sokan el is csodálkoznak, hogy különböző szerzőinknek milyen kalandos élete volt. Persze ez örök vita az irodalomtudományban, hogy egyáltalán kell-e tudnunk bármit is a szerzőről – de mivel az irodalomórán mégiscsak tinédzserkorú fiatalok ülnek, akiket a szerelem, vagyis, hogy mondjuk hogyan próbált Petőfi udvarolni, talán jobban foglalkoztat annál, mint, hogy hány kilométert gyalogolt Selmecbányáról Vácra, onnan meg Pápára.

– A hetente jelentkező podcastjeiben ma élő szerzőkkel készít interjút – ha lenne lehetősége időt utazni, kivel beszélgetne szívesen a régmúltból?

– Petőfi Sándorral mindenképpen, mert ő nagyon élvezné, ha egy – az ő szempontjából – a jövőből érkező emberrel diskurálhatna – kifejezetten érdekelte a fejlődés, a technika. De mondjuk, szívesen ülnék le egy pohár bor mellett Ady Endrével, vagy Krúdyval is. Igazából nem nagyon van olyan, akivel ne csinálnék interjút vagy ne beszélgetnék szívesen, ha lehetőségem lenne rá. Végül is ezeket az életrajzokat is úgy próbálom megérteni, és elmesélni is, mint hogyha az illetővel valóban beszélgettem volna.

Kurcz Orsi
Fotó: Debreczeni Fanni

Nyáry Krisztián: Így szerettek ők 3.
Corvina Kiadó, 144 oldal, 7990 Ft