Könyvhét honlap, 2015. december 9.
Lőrincz Attila Ferenczi- és Aranyrajzszög-díjas grafikus, tipográfus, már diplomamunkája is Szép magyar könyv díjat kapott. Szerinte az alkalmazott grafikai szakmában most nagyobb a tipográfia részesedése, és kisebb az illusztratív elemeké. A megrendelők a számítógépes tervezés egyeduralkodóvá válásával megpróbálnak alakítóivá is lenni a kiadványok külsejének, de az esetek túlnyomó többségében győz a szakmai józanság és tapasztalat. Egy grafikus-tipográfusnak ugyanakkora kihívás – és ugyanolyan nagy élvezet – egy weblap világát megtervezni, mint egy klasszikus keményfedeles, díjazott „szépkönyvet”.
– Hogyan került közel a tipográfiához?
– A Kisképzőbe, a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába jártam, már ott is volt betűrajz és ismerkedés a tipográfiával. A főiskolát 1985-ban kezdtem el. Inkább illusztratív alkat voltam, két szakot kellett felvenni, a tervezőgrafikát és a tipográfiát. Volt laptervezés, nemcsak fejlécet és borítót, illusztrációkat, hanem belső tipográfiai terveket is készítettünk, aztán jött a könyvtervezés.
– Mennyire volt akkoriban, a nyolcvanas évek közepén súlya, befolyása ennek a műfajnak, illetve szakmának?
– A mostani praxisomban többet használom a tipográfiai ismereteket, mint az illusztratív vagy önálló képzőművészeti tudást. Az alkalmazott grafikai szakmában most nagyobb a tipográfia részesedése, és kisebb az illusztratív elemeké.
– Ez miért van így?
– Egyrészt mert a piacnak most erre van igénye – másrészt lehet, hogy én olyan típusú rajzokat csinálok, amelyek egy bizonyos behatároltabb megrendelői körben minősülnek érdekesnek, jónak, de annyira sokoldalú nem tudok lenni, amennyire ezt a sűrűn megjelenő új megrendelők szeretnék.
– A laikus nem gondolná: a tipográfia tud a rajznál sokoldalúbb lenni? Könnyebben szolgálja ki ezt a sokféleség iránti igényt?
– Nagy Zoltán tanár úr mondta a főiskolán mindig: amikor valami tipográfiai szempontból katasztrofális megoldást lát, azt a laikus olvasó nem lényegében veszi észre – csak esetleg valami kényelmetlen érzése támad olvasás közben. „Borzasztóan néz ki ez a könyv”, mondja magában, de nem fogalmazza meg, miért; legföljebb csak a legdurvább tipográfiai hibákat észleli. Viszont ha minden kellemes, oldott a könyv külsejében, hangulatában, akkor a korrekt vagy kimondottan szép tipográfiai kivitelezést nem fogja külön észrevenni, mert természetesnek tekinti. A könyv ugye arra való, hogy olvassuk.
– Tehát a tipográfia kicsit olyan, mint a levegő, ha van, természetes, csak azt vesszük észre, ha hiányzik.
– Igen. Egy jó lap- vagy könyvtördelés alap a tipóban, nem pedig érdem. Nyilván vannak alkotói oldalak, amikor a tipográfia előlép képalkotó elemmé is, amikor egyedi oldalpárokat alakítanak ki például egy művészeti magazinban, akkor a fejezetindítónak olyannak kell lennie, ami képként, figyelemfelkeltő vizuális elemként működik.
– Ez gyakori jelenség mostanában, arra is gondolva, hogy a nyomdatechnika mennyire fejlődik?
– A szakmai követelmény az, hogy váltogatni kell: tehát a fejezetindító egy lapon belül – hogy a példánknál maradjunk – legyen határozott, akár harsány, hiszen a figyelmet föl kell kelteni, de a továbbiakban a tipográfia vonuljon háttérbe, szolgálja jól a szöveget, a megértést, ne maradjon meghatározó. Hasonlóan, ha a könyvnél meglátja a vevő a borítót, az izgalmas legyen – s utána belül, a szövegtestben se legyen szürke, unalmas a tipográfia, de nyilván nem kell, sőt nem szabad átvennie a főszerepet. Első a tartalom, ahhoz igazodjon a forma. Mostanában – hogy a kérdés lényegére térjek – sokszor látok olyan tipográfiákat, ahol a tipó felül akarja írni a szöveget, úgymond ő akar lenni a szólista.
– Léteznek alapszabályok, az egyes típusú szövegekhez – szépirodalmi mű, szakkönyv, könnyed szórakoztató írás– követelményként elvárt tipográfia megoldások? Olyasmire gondolok, hogy tegyük fel, egy tankönyvhöz nem való az élénk tipográfia, az olvasó koncentrálhasson csak a tanulásra…
– Az antikvák azok, amelyek jobban olvashatók. Következésképpen a folyamatos, nagy szövegfolyamoknál főleg ezeket érdemes használni. A tipográfia terén teljesen kezdők kedvéért: az antikva a talpas betűcsalád, a groteszk a talp nélküli – és valóban, a szöveg által meghatározott alaphangulathoz kell a típust választást mindig választani. De vannak ennek a hangulatnak kor- vagy történeti elemei: a legismertebb példa, hogy a Nemzeti dalt az esetek 99 százalékában klasszicista antikvával íratjuk: ennek a típusnak van az a nagyon vékony talpa. Ez pedig onnan ered, hogy akkoriban, a rézmetszetek, rézkarcok fénykorában már tudtak szép, nagyon vékony talpat csinálni a testében vastag betűnek. Ezért ez a betű a korra jellemző –a klasszicista antikva ugyanúgy passzol a Nemzeti dal korához, ahogyan Hild József épületei passzolnak.
– Tehát önmagában a betűkészítés fizikai technikája jelentősen befolyásolja az alkalmazni kívánt tipográfiát…
– A traian, az igazi alapantikva Traianus császár oszlopaira utal, amikor még vésték a betűket: a vésést pedig, mivel szabad kézzel igen nehéz lenne egyenletesen végezni, elő kellett rajzolni a kövön, ezt pedig az akkor használt vágott hegyű tollal csinálták. A betű vastagodásának-vékonyodásának ritmusa így követi az előzőleg kőre tollal rajzoló kézét. Ebből egyébként, mivel a felvéséseket messziről kellett látnia a közönségnek, nincs is kisbetű, csak nagybetűi vannak. A garamond, a reneszánsz antikva könnyedebb, egy reneszánsz kort idéző vagy elemző könyvet ezzel érdemes nyomatni, a barokk antikva cirkalmasságával a barokk kor díszítésekhez való, talán néha túlzott vonzódását adja vissza…
– Most a kódexeket hirtelen átugrottuk…
– Nem teljesen véletlenül; azok ugyanis nehezebben válhatnának vagy válhattak mintává, mivel a kézírás miatt nehezen olvashatók. De Gutenberg, noha legelőször nyilván a kézzel írt köteteket utánozta, viszonylag hamar túllépett a problémán, amikor a betűket egyenként kezdte egymáshoz illeszteni. Amikor én kezdtem tanulni a szakmát, a kézi szedés még javában működött – erre egy másik példa is jutott eszembe: a litográfiát közismerten úgy találták föl, hogy egy nyomdász szalonnázott azon a sima márványasztalon, ahol az oldalakat összeállították, és hiába tisztították le, a zsíros felület festéklepergető maradt; ilyen hétköznapi technikai mozzanatok alakították az alkalmazott grafika és a tipográfia jövőjét. Merthogy ebből, a litográfiából származik az ofszet nyomtatás.
– Akkor elgondolható, a számítógép mennyi mindent változtatott…
– Először is a géppel a tervezőnek sokkal könnyebb. Régebben bizonyos betűcsaládokból kimásoltuk a megfelelő változatot, kézi szedéssel, később fényszedéssel kiszedettük a szövegeket, és a nyomdának kiszignáltuk, pauszpapíron, alátéve a színeket, hogy ide kerül ez és az a címsor, a színbontónak pedig, hogy ennyi százalék ilyen szín kell, és annyi százalék olyan. Az ügyfélnek, megrendelőnek gőze sem volt erről az egészről, annyit gondolt: “biztosan szép lesz”, és néha szinte hallani lehetett, amint a nagy kő leesett a szívéről, amikor meglátta a végeredményt. Most nekünk annyival könnyebb, hogy nem kell fejben végiggondolni, összetartani az egészet, átlátni a technikai folyamatokat, mi is többet és bátrabban próbálgatunk: egyszerűen csak kattintgatunk a gépen és nézzük a monitort, mi változik. Viszont a megrendelő is sokkal jobban belelát a folyamatba – és ha belelát, bele is szól. Sőt ha rajzból annak idején jó volt az iskolában, esetleg valami hasonló téren úgy érzi, nem valósította meg magát, megragadja az alkalmat, és sokkal jobban bele kíván szólni a végső megvalósításba, mint ezt a természetes esztétikai érzéke, vagy valamilyen szakirányú előélete esetleg megalapozná.
– Ez a jelenség rontja, ronthatja a szakmai színvonalat?
– Ez nyilván esetektől függő. Ha olyan mértékű a beleavatkozási szándék, hogy az eredeti elképzelést egyáltalán nem is lehet végigvinni, akkor esetleg igen. Dea jobbik esetben a folyamat során később – és ez a jóval gyakoribb –, a vevők elfogadják a szakmai szempontokat, ha bejártuk azt a vargabetűt, kacskaringót, amit az ő elképzeléseik kipróbálása, megvitatása jelentett, a sokkal több lehetséges verziót…
– … kis túlzással az történik, hogy amit a gépi tervezés gyorsaságával nyer a tervező, elveszti ezekkel a vitatkozásra fordított tiszteletkörökkel…
– Hát azért nem egészen, de némi egészséges irónia szükséges ehhez a szakmához, és nem mondom, hogy soha nem kerülgetnek hasonló gondolatok.
– Ilyenkor jelenthet szakmai felfrissülést egy könyv megtervezése; önnek már van egy Szép magyar könyv-díjas munkája.
– Igen, de ez olyan régen volt, hogy már nem is emlékszem pontosan a díj nevére, amit kaptam érte. Egészen pontosan a diplomamunkámat érte ez a megtiszteltetés. Petőfi A helység kalapácsát választottam tervezésre és illusztrálásra, ugyebár ez egy hőseposz magyar falusi miliőre alkalmazott paródiája. Ez nekem ragyogó alkalmat adott arra, hogy a korhű, a klasszikus fametszet és a comics, a modern képregény stíluselemeinek keverésével kísérletezzem. A rokonítható műfajt a zenében, ti. a „klasszikusok popritmusban”-t egyáltalán nem kedvelem, de ez a keverék a vizualitásban jól működik. Korábban is készítettem munkákat a műfajok keverésének eszközével, akkor ez még szokatlanabbnak számított. A költeményben az eposzi sémát követve minden alaknak van egy állandó jelzője; a szélestenyerű Fejenagynak egy kocka a jele, a lágyszívű kántornak egy cseppalak, ami majdhogy elfolyik… épp mint az óvodában. Ez a jel minden megjelenésekor a figura hátterét adja. Az illusztrációból indultam ki, a tipográfia – az a bizonyos Nemzeti dal-os klasszicista antikva– ehhez alkalmazkodik, de mivel a könyv hosszúkás formátumú, megkeskenyítettem. És mivel az egész eposz hatvannégy oldal, kevés egy szép könyvtestnek, úgynevezett japán hajtást – ami praktikusan azt jelenti, hogy csak a felvágatlan dupla oldalak külső oldalára nyomtatunk – alkalmaztam.
– Ezt a megoldást a kiadók piaci szempontból feltehetően nem méltányolnák…
– … természetesen, de ez nem is arra készült, száz példányban nyomott, a keménytábláján, kézi, egyedi merítésű papírral ; A helység kalapácsa diákkiadásban szokott kijönni, ragasztókötéssel…
– …csak a kérdés miatt hoztam ezt szóba, lehet-e vásárlói sikere – és ha igen, mekkora – a valódi szép könyvnek?
– A könyvesboltok tele vannak szép albumokkal, és exkluzív kiadványokkal…
– … de ezeknek, ha jól gondolom, fő hatáseleme nem az igényes grafikai és tipográfiai munka, hanem a látványos fotó.
– Szerintem mind a kettő: egy igényesen kivitelezett, megjelenésében tökéletes könyv akár csak kétszínnyomással is lehet vetélytársa a nagy albumoknak. A fontosabb kérdés, hogy ma már egyre kevesebbet gyönyörködnek az emberek a könyvespolcokban – márpedig a különleges, egyedi kiadványokat oda szokták, oda kell tenni. Szűkül tehát a kereslet, de azért megvan még. Emellett át lehet ültetni az igényességet magát: a tipográfia ugyanúgy jelen van a számítógéppel létrehozott felületeken, mint a könyv- vagy folyóirat-kiadásban. Mint korábban mondtam, munkám nagyobb része tipográfiai jellegű, de jó részét weboldalakon végzem.
– Vannak ennek külön új szabályai? Gondolok a bizonyos „ötcentiméteres szabály”-ra: felmérések szerint ennél hosszabb összefüggő szöveget az interneten csak kevesen olvasnak el. Egy internetes felületen a többoldalas szöveg második oldalára az első oldalt elolvasóknak talán öt százaléka kattint rá.
– Abszolút így van, tehát a használhatóságot, az értelmezést a következetességet kell erősíteni ezzel a tipográfiával. Nem lehet túldíszített, tisztának kell lennie a szerteágazó tartalmak ellenére, gyors legyen a tartalomkeresés vizuálisan is, mert ha nehezen használható egy weboldal, bármilyen gyönyörű is legyen egyébként, a látogatója három klikk után továbblép.
– Melyik nehezebb, egy díjnyertes szép könyvet megcsinálni, vagy egy jó weboldalt?
– Ugyanolyan kihívás. A manuális munka megosztóbb, valakinek vagy tetszik, vagy nem. A weboldalon a bőven mért fotókkal biztosabbra lehet menni, „középre lövünk” , értelemszerűen több a találat. De mind a kettő nagyon szép munka, mindegyiket nagy örömmel csinálom.
Harangozó István
