Könyvhét, 2022/3. szám

Csokonai Attila költő, műfordító, a Könyvhét főszerkesztő-helyettese új kötettel – a címe Szabadmatt – lép a nyilvánosság elé. Ez önmagában is indokolja, hogy kérdezzük mint szerzőt, azonban nemcsak az újsága az újdonsága, azon kívül is több nóvum jellemzi kötetét.

– Költőként, műfordítóként ismert, a járatosabbak tudják, hogy gyermekirodalmi szakértőként írt cikkeket, készített interjúkat. Ez most viszont próza. Az „előszóban” azt írja: „én leszek a legidősebb első prózakötetes magyar író”. Miért fordult a próza felé?

‒ Első közölt művem, két „egypercesem” még egyetemista koromban jelent meg, amikor verset csak elvétve vetettem papírra. Azt ugyanis később kezdtem el komolyan írni. Aztán már szépprózát nem írtam, csak tervezgettem kisregényeket. Ez a kötet tehát, nagy kerülővel, valamiféle visszatérés a prózához. Ironikusnak szántam a különleges helyzetre utaló kijelentést, mert szerintem reklámnak nagyon is jó volna; kíváncsiak-e az olvasók arra, ki „a legidősebb első prózakötetes magyar író.” Egyébként egy (dokumentum)regénnyel megelőztek. A szerző barátom, és Stockholmban él, tehát a hazai legidősebb én lettem. Dirádó és Pilátus-park című verseskötetemben is közöltem már prózát! A kérdésre válaszolva: az én koromban nincs költő, aki ne tudna mesélni is. Mert a lényeg: a történetmondás. Bár a fiktív és az élmény alapú elemek viszonya ebben a kötetben is eléggé bonyolult.

– Az „előszóban” meglepő nyíltsággal, őszintén beszél magánéleti problémáiról, alkoholista időszakáról, betegségéről. Miért mutatta meg a világnak az intim oldalát?

‒ Talán mert elsősorban alanyi költő vagyok. Verseimben már írtam ezekről! A hipochonderség, mondhatni, rendszer-független. Az időjárásérzékenység is. A depresszióm a rendszerváltás után alakult ki, ez indukálta azt a problémát, amivel szembe kellett néznem, s amitől a magam akaratából, de szakember segítségével szabadultam meg. (Tény, én azok közé tartozom, akiknek „nem jött be” a rendszerváltozás. Kényszervállalkozóként nem igazán boldogultam.) Éppen ötven évesen „újjászülettem”. Ennek „hozadéka” az alkotás folytatása. A versek és a rövid, emlékező vagy épp’ egy (jó?) ötletre épülő novellák jönnek, ha jönniük „kell”. Ezeket nem kell akarnom, pláne erőltetnem. Ellenben a regényíráshoz összeszedettség, módszeresség és nagy-nagy türelem kell. Remélem, időm is lesz elég.

– Három területről származik ihletforrása. A gyermekkori világ, a történelmi ismeretek átélése, és az intellektuális élmények jelennek meg az írásokban. Mi határozta meg a gyerekkorát?

‒ Társadalmunk születésem utáni sorsának alakulása, mondhatnám rá. Ezen belül a nagyszüleimé, akikkel sok időt tölthettem – s akik (szegény) téeszparasztok voltak. Sokat köszönhettem a – már kispolgári módban élő ‒ szüleimnek is, akik falusi gyerekből városivá „léptettek elő” és „kitaníttattak”. A három ihletforrás kijelölése abszolút pontos, de sajnos a különböző műfajok (novella, elbeszélés) és a műfajilag nehezen meghatározható írások „üzenetének” és „eszközrendszerének” elemzése szétfeszítené interjúnk keretét. A rutinos olvasó úgyis rájön „működésük” mikéntjére. Mostani ars poeticámat egy Esterházy Péter-idézet fejezi ki: „A realizmus nem fontos. A valóság fontos.”

– A történelemnek több korszaka is szolgáltat anyagot a történeteihez, ezen belül az első világháború kitüntetett szerepet játszik. Mitől lett a történelem irodalmi alapanyaggá az ön számára?

‒ A III. fejezetet, ami saját írásokból és idézetekből összeállított prózai és verses (!) „mini antológia”, 1914 emlékének szántam. Nem lettem történész, de nem dilettánsként, a „mostantól minden másképpen volt!” jelszóval erősködő avatatlanként, hanem belletristaként foglalkozom ebben a kötetben is a történelmünkkel. Azért érdekelt a Nagy Háború, mert történészek állítják, ez volt a 20. század „ősbűne”. Tudjuk, nekünk, magyaroknak és az egész világnak mi származott belőle (2. vh., bolsevizmus, fasizmus). És hát igen, az én gyermek- és talán az ifjúkorom is történelem már. Negyven voltam, amikor „rendszert váltottak”. Jó lenne tudni, immár öregen, hogy kik. És miért így…

– Történelmi–irodalmi koincidenciák, irodalmi találkozások leírása, esszének is beillő elbeszélések tanúskodnak az olvasás, az irodalom világának megtermékenyítő hatásáról. Molnár Ferencet szerepelteti egy, illetve A Pál utcai fiúk című regényét két írásban is érinti. Miért?

‒ Ez a legismertebb magyar regény az egész világon. Nekem pedig első nagy olvasmányélményem volt. Propaganda-szerkesztőként dolgoztam a Móra Kiadóban, a művet felnőttként is olvastam. Megjelenésének 100. évfordulóját ünnepeltük 2007-ben ‒ már itt, a Könyvhétnél foglalkoztam gyermek- és ifjúsági irodalommal ‒, akkor olvastam x-edszer. És vettem magamnak a bátorságot, hogy „előjátékot” írjak hozzá. Molnár Ferenchez különös kapcsolat fűz: mindketten január 12-én születtünk. Az irodalmi novellák közül egyben József Attila a főszereplő, egy másikban éppen Molnárral találkozik. Ami, tudomásom szerint, nem történt meg. Ezek az írások alcímük szerint is különlegességek, vagyis játékok: az említett „előjátékon” kívül „anekdota-fantázia”, „doku-fantázia” stb. Amelyik meg a legrealistább történetnek látszik, az színtiszta fikció. Felesleges tovább magyarázni. Én bízva bízom az Olvasóban. Bizalommal nyújtom át neki első szépprózai kötetemet, a Szabadmattot.

Kovács Antal
Fotó: Kunfalvi Judit

Csokonai Attila: Szabadmatt
Kiss József Könyvkiadó, 354 oldal, 4240 Ft